35. Fejezet Befekszem a kórházba…

                         * Írói szemszög *

Újabb hetek teltek el. Louis-nak egyre jobbak lettek a leletei, de csak Natasa tudta azt, hogy ez nem változtat semmin, kivéve, ha megműtik. Nagyon fontolgatja azt tervét, amivel sikerülne megmentenie a testvére életét, nagy kockázatot vállalva ezzel.

                        

                       * Natasa szemszöge *

Ha most bemegyek azon az ajtón, és aláírom a papírokat nincs vissza út. Így is nagyon elhúztuk az egész kezelést, mert meg kellett várni a szülinapomat, hogy végre nagykorúként azt csinálhassak, amit akarok. Ez esetben meg mentem a testvérem életét. Kopogtam kettőt az ajtón, majd egy „Jöjjön” után benyitottam.

- Jó napot kívánok! – köszöntem.

- Magának is Mrs. Tomlinson – nézett fel a papírok közül Dr. Twen – foglaljon helyet.

- Köszönöm. Azért jöttem, hogy alá írhassam a papírokat – húztam ki magam.

- Biztos, ezt akarja? – kotorászott a mappájában.

- Igen! Biztos!

- Az is biztos, hogy a testvérének nagyon nagy szerencséje van magával. Nem minden ember lenne ilyen önfeláldozó – mosolygott rám.

- Azért nem fogok meghalni.

- Persze!

- És azt is lemerném fogadni, hogyha valaki annyira szereti a testvérét vagy bármelyik rokonát, mint én, akkor szó nélkül segítene neki, ahogy csak tud.

- Persze, persze. Itt is vannak a papírok. Ott alul kell aláírni és még a másik lap közepén.

Mielőtt újra átgondolhattam volna aláírtam.

- Mikor kell befeküdnöm?

- Az lenne a legjobb, ha mielőbb elkezdhetnénk. Ha magának megfelel, akkor már holnap is jöhet.

- Nekem tökéletes.

- Akkor holnapig elintézek egy egyszemélyes szobát, ahol fel tud készülni testileg és lelkileg. Kérem, délután négykor legyen a recepciónál. Lemegyek magáért és felkísérem a szobájához.

- Rendben, és nagyon köszönöm – álltam föl és kezet fogtam az orvossal.

Ahogy végig mentem a folyosón és vártam a liftet könnyezni kezdtem. Mindenkit nyugtatok, azt mondom, hogy én majd mindent megváltoztatok és nem lesz semmi baj, ugyanakkor úgy érzem, hogy egyik percben nekik hazudok, a másikban pedig magamnak.

Mindenki magába zuhan, én pedig őket vigasztalom, hogy minden helyre jön, hisz egyre jobbak leletek. Ez mind igaz, de semmi nem lesz ugyan az. Ezek után minden gyökerestül meg fog változni.

Harry csak a szobájában ül összekuporodva és egy közös képet szorongat, amin Louis és Ő vannak. Liam próbál segíteni, vagyis inkább csak kérdezősködik, ami most nem igazán segít. Zayn Eleanort próbálja nyugtatgatni, amikor nem a kórházban vannak.

Niall…Niall meg nekem próbál segíteni, de alig van időnk egymásra. Fellépéseket sorra mondanak le, aminek következtében Paulnak sincs soha egy szabad perce. Folyton zaklatják a riporterek, hogy mi van Louis-szal. Mikor fogják kiengedni? Talán meghal?

Mi van a húgával? ÉS ez az egy kérdés, amire megkértem, hogy semmi képen ne válaszoljon. Semmi közük hozzá a fotósoknak és a riportereknek.

Kezdek én is megtörni. Pont a vége felé. Nem szabad, már nincs sok. Ha összeomlok, a többieket sem tudom meggyőzni és lelket önteni beléjük, hogy minden rendben lesz. 

Gyorsan fogtam egy taxit. Bemondtam a címet és hátra dőltem. Már majdnem elaludtam, amikor megérkeztünk. Kifizettem a fuvart és besiettem, mert csöpögött az eső.

- Szia! Hol voltál ennyi ideig? Rengetegszer hívtalak – lépett ki az előszobába Niall, majd választ meg se várva magához húzott és megcsókolt. Ajkaink csak úgy falták egy mást. Levegőhiányban váltunk el, majd kicsit hátrább toltam, hogy a szemébe nézhessek.

- A kórházban voltam – néztem a szemébe.

- Miért nem szóltál? Mi is mehettünk volna vagy legalább érted mehettem volna.

- Jól esett az egyedül lét.

- És beszéltél Lou-val?

- Nem, benéztem hozzá, de aludt és, amúgy is az Dr. Twen-nel akartam beszélni – indultam meg a konyha felé.

- Miért? Csak nincs valami baj? – fordult meg a tengelye körül.

- A többiek hol vannak? – néztem be a nappaliba.

- Mindenki a szobájában van, de miért akartál beszélni az orvossal?

- Azt nem most szeretném elmondani, hanem este.

- Miért pont este? – nézett rám kérdőn.

- Most du. négy van, este 7-kor legyen mindenki a nappaliban, addig kérlek, hagyjatok magamra.

Fájt, hogy kérdések közepette kellett ott hagynom, de nem tehettem mást és nem akartam egyenként elmondani mindenkinek, hogy holnap miért fekszem be a korházba.

Szegény Niall annyira meglepődött, hogy nem tudott megszólalni, így gyorsan elmentem mellette és felmentem a szobámba.

Előszedtem a két legnagyobb bőröndömet és egy kis táskát is. A szekrényből lassan kiszedtem a ruháimat és letettem az ágyra. Szép lassan minden a helyére került a szekrényembe csak néhány póló és nadrág maradt. A cipőim nagy részét itthon hagyom, még is csak kórházba megyek nem nyaralni. Felültem az ágyamra és a kezembe vettem azt a bekeretezett képet, amin mind a négyen rajta vagyunk. Anya, apa, Louis és én. Olyan régen volt. 10 éve. Emlékszem hol készült ez a kép. 

New York-ban.

Először voltam külföldön. Apunak valami tárgyalása volt és mivel nyárra esett, amikor is a szülinapom volt Apu kollegái úgy gondolták jót tenne nekünk egy kis kikapcsolódás, hisz mindig nagyon sokat dolgozott. Így a tárgyalás után még egy hetet kint tölthettünk. Nagyon élveztem.

Az órám csipogása hozott vissza a jelenbe. 19:00 óra. Ideje elmondani a többieknek mire is készülök.

Mire leértem a többiek a kanapén ültek síri csöndben és végig engem néztek.

- Köszönöm, hogy lejöttetek. Szeretnék valami fontosat mondani – elhallgattam. Egyszerűen nem bírtam megszólalni.

- Natasa mi történt? Baj van? – próbált Liam a szemembe nézni, de mindig elkaptam a tekintetemet.

- Holnap befekszem a kórházba… - szólaltam meg elhaló hangon.

- Mi? Miért? – kérdezték szinte egyszerre, Niall és Liam még fel is pattantak a meglepettségtől.