2016. október 2., vasárnap

36. Fejezet Egy percre sem foglak egyedül hagyni

Sziasztok!
Nem is tudom, mit írjak. Először is szeretném megköszönni, azoknak a kitartó olvasóknak a kommentelést, akik még a blog félbehagyása után egy évvel is képesek voltak több soron keresztül részletezni, miért érdemes folytatni a történetet. Volt, aki írta, neki az is elég lenne, ha tudná mi lesz a történet vége. Ki hal meg, ki marad életben. Viszont ilyen könnyen nem adom meg magam, szóval, hosszú idő (tudom, 2 év) után megjött a következő fejezet is.

Ajánlás:
Tudom, régen volt a 35. fejezet, pont ezért lenne célszerű, hogyha kicsit visszanéznétek a korábbi részeket (pl. 34-35-ig) és úgy olvasnátok a legújabbat, hogy biztosan emlékezzetek (és... na, hát, szóval megható is legyen, bár az igazi izgalmak és nem itt olvashatók).


Még egyszer köszönöm Nektek! :) 





Régen írtam, ezért szívesen veszem a véleményeket, mind pipa. mind szöveges formátumban.


- Natasa, mondjad már! Miért akarsz beköltözni?- állt fel a fotelből Niall és mellém lépett. Látszott rajta  meglepődöttség és a félelem.
- Jelentkeztem a transzplantációra. Csontvelő-átültetésre - ha eddig az arcukról meglepődöttség tükröződött, akkor most sokkos állapotba kerültek. Percekig csak ültek és néztek, én meg ott álltam és vártam a reakciójukat. Azt akartam, hogy Ők szólaljanak meg először. Niall végül még közelebb lépett és szorosan megölelt.
- Biztos vagy benne? - suttogta. Csak egy aprót bólintottam. Lassan eltolt magától, így a többiekkel szembe kerültem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet - rázta a fejét Zayn.
- Szerintem meg mindent meg kell próbálni - vágtam rá rögtön.
A többiek még magukban őrlődtek. Tudták, hogy ezt már eldöntöttem és nem fogok változtatni, mégis valami kiutat kerestek, valami pontot, ami miatt megbukhat az egész tervem.
- Támogatlak - állt fel Liam. Hálásan néztem a szemébe, majd őt is megöleltem.
- Veled vagyok - dörmögte a fülembe.
- Hiába győzködnénk, nem döntenél máshogy, igaz? - kérdezte végül Harry.
- Igen, ezt már nagyon régen eldöntöttem. Dr.Twen ma intézte el a különszobát. 
- Natasa, végig gondoltad ezt? Tudod, milyen veszélyes? - kelt ki magából Zayn.
- Tudom, az orvos is mondta, de ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Louis életben maradjon - válaszoltam kicsit hangosabban.
- És arra nem gondoltál bele, problémák léphetnek fel? - emelte fel Zayn is a hangját, a srácok pedig csak kapkodták a fejüket köztünk.
- De, belegondoltam - folytattam volna, felhozhattam volna egy halom érvet a mellet, hogy jól döntöttem, de nem tettem. Vagyis csak majdnem, nem bírtam magamban tartani ezt az egyet - viszont nem kívánom egyikőtöknek sem, hogy megtudjátok milyen érzés ilyen rövid idő alatt majdnem árvának lenni. Nekem már csak Louis maradt! Érted? A szüleim halottak! És lehet, hogy mióta ilyen menőek letettek kevesebb idő maradt a családra, de attól Louis a testvérem! Az ÉDESTESTVÉREM! Nem fogom hagyni, hogy meghaljon! Küzdök érte a legvégsőkig! - ekkor már nem bírtam tovább és a sok felgyülemlett félelem, sterssz kijött rajtam. Sírtam, szinte összegörnyedve, miközben folyamatosan azt mondogattam: "Élni fogsz! Louis élni fogsz! Nem hagylak magadra!"
Ekkor egy meleg, erős fonódott körém és karjaiba emelt a földről. Valamit még mondott a többieknek, de nem értettem. Éreztem a lüktetést, ahogyan vitt. Előre a folyosón, fel a lépcsőn, nehezen kinyitott egy ajtót, párat még lépett, majd letett a puha ágyra. Rögtön megismertem azt a finom, utánozhatatlan illatot. Miután letett becsukta az ajtót, lehúzta a rolót, hogy semmilyen fény ne szűrődjön be, majd éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Megint ugyan azokat, az erős karokat éreztem magam körül, magához húzott és simogatni kezdett. Lassan megnyugodtam. Már majdnem elnyomott az álom, de ezt a kérdést még muszáj volt feltennem:
- Ugye mellettem leszel? - félve vártam a választ, attól tartva, hogy ez neki túl sok és nincs szüksége egy ilyen komplikált kapcsolatra
- Egy percre sem foglak egyedül hagyni - jött a megnyugtató felelet, majd ujjainkat összekulcsolva aludtam el.


Mondanám, hogy reggel nagyon kipihenve ébredtem és úgy éreztem magam, mintha újjá születtem volna, de ez nagy hazugság lenne.
Éreztem a szememen, hogy a tegnapi sírás miatt megdagadtak. A könnyek az arcomra száradtak és miután tegnap fürdés nélkül feküdtem el még büdös is, illetve izzadt voltam. Mellettem Niall békésen szunyókált. Vajon mikor aludhatott el? Biztos nem velem együtt, mert  Ő még átöltözött. Arra viszont tisztán emlékszem, mit ígért este: "Egy percre sem foglak egyedül hagyni!". Annyira aranyos. Sőt, erre nem is lehet ezt mondani, hisz mi az aranyos? Ha valaki virágot visz a barátnőjének. Az aranyos, de arra mi a megfelelő jelző, ha valakinek leukémiás a barátja, és annak a húga éppen a testvére életét próbálja megmenteni. Mindeközben Niall végig mellettem van, soha egy panasz el nem hagyja a száját és csak segíteni próbál. Azt hiszem, nekem van a legtürelmesebb, legjószívűbb barátom a világon és soha nem tudom, majd elégszer megköszönni, hogy mindvégig velem van.
Lassan kikeltem az ágyból és a fürdőbe mentem. Megcsináltam a szükséges teendőket, azaz megfürödtem, ami kb. 20 percig tartott, (mondjuk ebből 10 perc csak áztatás volt) fogat mostam, és felvettem a ruhámat. Mire visszamentem a szobába Niall már nem volt ott. A konyha felé vettem az irányt. Ott találtam mindenkit, még Eleanort is.
- Oh, Nati - lépett el a pult mögül El, ahogy meglátott - én is végig melletted leszek, sőt a srácokkal megbeszéltük, hogy felváltva fogunk vigyázni rátok - ölelt meg szorosan. Ezek azok a percek, amik feltöltenek, amik újabb löketet, adnak a következő napra.
- Nagyon köszönöm, de "vigyázni"? - néztem rá mosolyogva - nem börtönbe megyek.
- Jaj, tudod, hogy érettem. Amúgy mikorra kell bemenned?
- Du. 4-kor a recepciónál fog várni Dr. Twen.
- Akkor a mai nap még a miénk vagy - ölelt meg ismét - gyere reggelizni, most muszáj, hogy jó kondiban légy. Csináltunk rántottát, palacsintát, van friss zöldség, gyümölcs, kenyér. Szóval válassz! 
- Azta, erre szavakat sem találok, csak azt tudom, hogy nekem vannak a legjobb barátaim a világon - kezdtem egy könnyezni.
- Oh, ne. Nehogy most sírj - ölelt meg 5 perc leforgása alatt már harmadjára El, és szép lassan a többiek is csatlakoztak.
Így telet el az utolsó napom itthon. Folyamatos evéssel, 5 percenkénti ölelgetéssel, hatalmas beszélgetéssel. Hol csoportosan, hol éppen megtaláltak és követelték, hogy mondjam el mi jár a fejemben, nehogy rossz lelkiállapottal vonuljak be. Ebéd után befejeztem a tegnap elkezdett pakolást, majd 15:10 perckor elhagytam a közös házunkat.

Régen írtam, ezért szívesen veszem a véleményeket, mind pipa. mind szöveges formátumban.

1 megjegyzés:

  1. Már rég elkeztem olvasni(kb.3-szor olvastam el) és nagyon Örülök hogy folytatod és én hűséges olvasód maradok.
    Siess a következő résszel. 😊

    VálaszTörlés