31. Fejezet Megérkeztek az eredmények.

Két hónap telet el és mennyi minden történt. Mikor megtudtuk, hogy Louis beteg nem vesztegettük az időt. Amint tudtunk haza jöttünk és pár hétre rá Móni is kiköltözött Londonba. Bármennyire is akartuk nem akart velünk egy házba lakni, amikor is Harry-nek eszébe jutott egy furcsa, ámbár jó ötlet.

- Úgy is hatalmas a kert, mit szólnátok hozzá, ha egy kis házat építenénk?

- Ez szerintem rosszabb, mintha ide költöznék. Nem elég, hogy ide jövök, de még egy házat is építenétek? Biztos van a környéken egy kis ház ahol, maj…

- Igen Hazz, ez nem is olyan rossz ötlet – állt fel Louis és állát simogatva gondolkozott – Liam?

- Igen? – kapta fel a fejét, nem igazán járt itt lélekben.

- Minden rendben? – kérdeztem tőle halkan, de ő úgy tett mintha meg sem hallotta volna.

- Szerinted az oké lenne, ha építenénk egy kis házat a kertben?

- Öhm, persze, viszont én most felmegyek, kimerültem – majd felcammogott a lépcsőn.

Kíváncsi lennék, mivel fáraszthatta ki magát, hisz csak egy próbájuk volt, de hozzá vannak szokva… mindegy.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Építünk egy házat neked, addig pedig kapsz egy szobát – mosolygott Harry Mónira.

- És a mi véleményünk? – horkant fel Zayn – miért csak Liam-től kérdezted meg?

- Mert…mert, ha Ő simán belemegy akkor ti is. Hisz Ő a Daddy-Direction – vont vállat majd kiment a konyhába.

- Nem is tudom srácok, hogy köszönjem meg nektek, ezt, nagy szívességet – nézett ránk könnyes szemmel.

- Hmm, még mi sem, de majd kitaláljuk – nézett a ’távolba’ Louis, mire kedvesen meglöktem.

Szóval aránylag jól teltek a napok egészen tegnaphoz kéthétre, mikor is Louis bevágta maga után az ajtót és az óta alig dugta ki az orrát. Senki nem tudja mi a baj. Eleanor sem. Minden nap jött és az ajtón keresztül beszélt hozzá. Viszont be kell járnia az egyetemre, így nem nagyon tudott gyakran jönni.

Mióta alig látjuk, a kezelésekre sem jár, és attól félek, túl késő lesz. Eddig volt egy kis remény, hogy meggyógyul, de most egyre kevesebb. Soha sem szeretettem magamat becsapni. Be kell látni, ha nem fog bemenni az elkövetkezendő napokban, akkor többet nem is kell bemennie.

Újabb nap. Ma muszáj lesz valamit csinálni Lou-val, ha azt akarjuk, hogy életben maradjon.

Na és Niall… Niall-al a kapcsolatunk, hogy is mondjam… lazább lett. Mindig ott van és segít, viszont a betegség miatt nagyon keveset tudunk egymással tölteni. Még egy kérdőjel az életben.

Lassan kimásztam az ágyból, majd kiválasztottam az aznapi ruhát, ami ez lett:

 Lementem a konyhába. Liam volt csak egyedül a helységben.

- Jó reggelt – köszönt mosolyogva.

- Lehetne jobb is… - keresgéltem valami ehetőt és ihatót.

- Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel, és amikor csak néztem rá neki is leesett, vajon mi lehet a baj?

– Ma ki hozzuk abból a szobából és elvisszük az orvoshoz! – bíztatott és szorosan magához ölelt.

- É-és mi van ha-ha késő? – szipogtam.

- Ilyenre ne is gondolj!

- De Liam, kell! Nem szabad magunkat álomvilágba ringatni, fel kell készülni a legrosszabbra! – töröltem le a könnycseppjeimet.

- Mi a legrosszabb? – lépett be Zayn.

- Ne akard megtudni! – kiabáltam rá, majd felkaptam a tejes dobozt és fölmentem a szobámba.

Előkotortam az albumot és meghúzva a tejes flaskát elkezdtem nézni a képeket. Tisztára, mint valami önmarcangolás. Nem akartam látni a boldog napokat még is néztem. Úgy érzem, ebből erőt meríthetek. Hisz ami nem öl meg az megerősít. Itt egy kép. Az állatkertben vagyunk, Lou átölel és mosolygunk, a kamerába a háttérben pedig egy oroszlán van. Nagyon boldogak voltunk. Még egy ideig néztem a képeket, amikor valaki kopogott.

- Ki az?

- Én! – szólt halkan Louis. Gyorsan fölpattantam még a tejet is véletlen kiöntöttem. Kinyitottam az ajtót, majd lassan bebattyogott a tesóm.

- Mi történt veled? – néztem azokba a gyönyörű szemekbe, amikbe Eleanor beleszeretett.

- Félek.

- És erre most jöttél rá?

- Igen, minél több nap telik el annál közelebb vagyok a hal…

- Ne! –szóltam rá erélyesebben – Meg gyógyulsz! – remek, most hazudtam neki és magamnak, vagy nem?

- Nat! Te is tudod, én is tudom, de azért, kösz – nevetett kínjában – Ma viszont elmegyünk az orvoshoz – mosolygott rám.

 - Ez komoly? – nyílt tágra a szemem.

- Igen – ölelt meg és egy puszit nyomott a homlokomra.

Összeszedtük a srácokat és Eleanor-t is felhívtuk. 1 órán belül mindenki a kapuban volt.

A kocsiban senki nem beszélt. Ötször körbe jártuk a korházat, mire találtunk egy parkolóhelyet.

Az orvos kicsit meglepődött, amikor meglátott minket, de szívélyesen fogadott minket és Lou-t rögtön egy szobába vezette. Mivel néhány kezelést kihagyott előbb megvizsgáltatta, hogy érdemes-e folytatni.

Kb. 20 percet kellett várni és bemehettünk hozzá. Először Eleanor ment be, hisz Ő az elmúlt napokban alig látta.

- Tessék – dugta az orrom alá a kaját Niall.

- Köszi, de…

- Nem vagyok éhes majd később… - próbálta utánozni a hangomat Niall – most eszel, mert nem a szemem láttára fogsz lefogyni! – tömte be az első falatot a számba édesen.

- K-ö-i – nyomtam egy puszit az arcára és aszem’ ott hagytam a kajám felét, amit tőlem kapott zsepivel letörölt.

Épp, hogy lenyeltem az utolsó falatot, amikor megérkeztek az eredmények.