32. Fejezet Ha csak Ők sem tudnak… segíteni.

- Ön Mr. Tomlinson hozzá tartozója? – állt meg előttem az orvos.

- Igen, Natasa Tomlinson. Mondja, mik az eredmények?

- Sajnálattal közlöm, hogy a betegség már nem gyógyítható – hogy mit érzek most? Összedőlt bennem egy világ. Elveszítek mindenkit, akit csak szeretek. Akire mindig számíthattam az most… az most rám számít.

- Doktor Úr ez biztos? – kérdezte Harry és láttam az első könnycseppeket, miközben nekem már majdnem patakokban folyt, majd eszembe jutott Louis. Nem láthatja, hogy gyenge vagyok, neki most egy erős támaszra van szüksége. Niall magához ölelt, de érzem, ahogy a sírástól rázkódik a válla. Kicsit eltolom magamtól, hogy a többiek szemébe nézzek. Zayn férfiasan állja a sarat, de ő is elejét, néhány könnyet. Liam is könnyezett, Niall meg a kezemet szorította. Harry meg, Harry meg mindenki helyett is sír.

- Ne hagyják abba a kezeléseket! – fordultam az orvos felé.

- Rendben, viszont kérem, akkor írja, alá ezt! – majd egy papírt nyomott az orrom alá – Ő már tudja?

- Nem, azt gondoltam, jobb, ha egy hozzá tartozó mondja el.

- És mennyi ideje van még? – mondtam ki kínkeservesen.

- 3 legjobb esetben 4 hónap, elő készítem a kezelést.

Miután az orvos elment Harry azonnal átölelt és sírt. A legjobb barátja haldoklik. A testvérem haldoklik, és nem tudok mit tenni. Ott álltunk és csak sírtunk, legalább is csak a többiek, én próbáltam erős maradni.

- Mikor mondjuk meg neki? – fordult felém Liam.

- Majd most – megláttam, hogy kijött az orvos.

- Most bemehetünk hozzá?

- Igen, kicsit kimerült, de amúgy a helyzethez képest jól van.

- Rendben, és köszönöm – még egyszer visszanéztem a srácokra majd bementem. Ott feküdt az ágyon és mosolygott.

- Na, mizu van? Olyan sápadtnak tűnsz – lassan az ágya felé lépkedtem és leültem mellé. Megszorítottam a kezét majd a szemébe néztem.

- Emlékszel, amikor felmásztam a fára és nem mertem lejönni?

- Igen, tiszta ovis voltál – nevetett.

- Megkértelek, hogy segíts le és te azon nyomban ott voltál. És amikor elvertem az ebédpénzt és féltem anyuéknek megmondani? Te oda adtad a saját pénzedből.

- Ja, a következő heti újságomat miattad nem tudtam megvenni.

 - És másik hármat sem, de te oda adtad a pénzt és mellettem voltál – nem bírom, én is emberből vagyok. Sírok.

- Nyugi Nat, túléltem nem kell ezért sírni – nevetett. Annyira édesen nevet.

- De, de kell, mindig ott voltál és segítettél, viszont én hiába vagyok, itt nem tudok segíteni – bújtam hozzá.

- Erre vannak az orvosok – én csak a szemébe néztem, Ő meg lassan kezdte felfogni – ha csak… ha csak Ők sem tudnak… segíteni.

 

 

Remélem tetszett ez a rész is, kicsit szomorú lett, de lehet, hogy lesz valami változás mondjuk pozitív irányba, de nem ígérek semmit. :)

Szeretnék 4-5 komit és feliratkozót is:D

by. Natasa