30. Fejezet Halálos beteg vagyok!

- Pár óra múlva, amikor a leleteket megnéztem, de az előzetesek alapján a testvérénél leukémiát diagnosztizáltunk.

Leukémia. Louis. Leukémia. Louis. Leukémia. Másra nem tudok gondolni. Ezek még nem a végleges eredmények. Még van remény, de ha még sincs? Profi orvos vizsgálatok után azt mondja, hogy leukémiás 80% akkor… akkor leukémiás. De nem szabad ennyire negatívnak lenni! Ott van a 20%! Csak egy baj van! Én sose hittem a csodákban. Sose hittem, a szavakban. Csak is abban hittem, amit láttam. Ennek meg kell változnia!

- És ugye ne-nem fog…

- Ezt még nem tudjuk. Többet nem szeretnék mondani, amíg én sem tudom a végleges eredményét – majd föl állt és kezet fogott.

A srácokhoz már egyedül kell, visszamennem úgy látszik. Hogy fogom én ezt elmondani? Lassacskán vissza értem a többiekhez.

- Mi volt? Mit mondott? – sietett elém Harry. Én csak fej csóválva intettem neki, hogy hagyjon.

- Hol van? – kérdeztem most én.

- Még mindig abban a szobában – felelt Liam.

Kopogtam kettőt, majd egy halk ’gyere’ után benyitottam.

- Hogy vagy?- mosolyogtam rá.

- Jól. Mit mondott a doki?

- Hogy várni kell még a leletekkel. Még nem tud semmi biztosat – hadartam el neki, úgy, hogy bele se néztem a szemébe.

- És valami nem biztosat?- nevetett. Hahh, Ő nevet, de ha megtudnád az igazságot, akkor valószínűleg Ő sem nevetne.

- Olyat se mondott! – oké, most hazudtam, de nem bírom elmondani neki, és amíg nem is 100% addig minek idegesítsem?

- Ez biztos?

- Csak tudom, mit beszéltünk! – akadtam ki.

- Jól van, nyugi van tesó! – ölelt át.

Pár percig még beszélgettünk, aztán csatlakoztak a többiek is. Félóra elteltével az orvos is megérkezett. A leletekkel.

- Akkor szeretném közölni a végeredményeket, megkérném, hogy fáradjanak ki addig.

- Muszáj? Úgy is megtudjuk! – nézett kutyaszemekkel Zayn és Louis is nagyban bólogatott. Én csak a földet pásztáztam és éreztem, ahogy Niall közelebb húz magához, viszont megragadtam Louis kezét, így Ő is közelebb került hozzám.

- Legyen. Szóval, sajnálom, de beigazolódott, amit gondoltam.

Mintha egy világ omlott volna össze bennem, vagy még rosszabb. Csak magam elé néztem és éreztem, ahogy egyre nehezebben tudom vissza fogni a könnyeimet.

- Natasa! Minden rendben? –kapta rám a tekintetét Louis.

- Doktor Úr folytassa! - ’parancsoltam’ rá.

- Mr. Tomlinson, maga leukémiás.

És, hogy erre mi volt a reakció? Semmi. Mindenki csak nézett. Úgy tűnt, mintha valami csodára vártak volna. De mire? Hogy azt mondja végén, csak vicceltem? Hah, várhatják.

- Tudtad? – szólalt meg Louis.

- Sejtettem, ahogy a doktor is.

Ezután nem szólt senki semmit, csak pár papírt aláírt Lou, majd újra megszólalt a doktor.

- Mielőtt a legrosszabbra gondolnának, megnyugtatom önöket, hogy korai stádiumban van még a betegség, így minél előbb kezdjük el a kezeléseket, annál hamarabb gyógyul meg.

- Ezt a kezelést Londonban is lehet csinálni?

- Természetesen.

- Akkor ott kívánjuk!

- Rendben, akkor, ha nincs több panasza, akkor távozhatnak is.

Összeszedtük a cuccunkat, kb. úgy néztünk ki, mint akit hipnotizáltak és teljesen magán kívül van. Pedig, nem, nagyon is tudtuk mi lesz most. Paul-nak el kell mondani. Hol is van Paul? Torpantam meg.

- A kocsiban vár! – válaszolt Niall, mint valami gondolatolvasó. Halványan elmosolyodtam, majd gyorsan kocsiba pattantunk.

- Mi volt?

Mindenki hallgatott, Paul pedig nem kérdezett. Egész úton csöndben voltunk, Louis a kezemet szorongatta és engem pásztázott. Niall, a másik kezemet fogta, így pont úgy éreztem magam, mint valami rossz kislány, akire vigyázni kell, nehogy elszaladjon.

Az út végén, szép komótosan kiszálltunk a kocsiból majd a liftbe szálltunk. Zayn szállt ki először, így mindenki őt követte a szobába.

- Szóval akkor elmondjátok mi volt? – szólalt meg Paul, miután mindenki helyet foglalt.

Louis szemei könnyesek lettek, majd… majd sírni kezdett. Még sohasem láttam sírni, max. 6 évesen, amikor leesett a bicikliről, de azóta? Nem nagyon jut eszembe.

Ahogy csak tudtam magamhoz öleltem, és simítgattam a hátát.

- Elmondjam? – suttogtam a fülébe.

- Ne, majd é-én – szipogott.

Szorosan mellé ültem, hogy szembe legyen Paul-al.

- Szóval… kivizsgáltak és…és… arra jutottak, hogy… - itt elcsuklott a hangja és újra sírni kezdett. A többiek is sírtak, vagy is elég vissza fogottan, bár Harry nem titkolta, felállt és szorosan magához ölelte a legjobb barátját. Kicsit eltolta magától, újra szipogott egyet és kimondta:

- Halálos beteg vagyok! Leukémiás vagyok!